„Csinálás” vagy „Létezés”?

Olyan társadalomban élünk, amely hajlamos csak a „csinálást” értékelni. Hányan esünk abba a csapdába, hogy elfoglaltságunkat egyfajta kitüntetésként viseljük, és egyre több kötelezettséget, feladatot és felelősséget halmozunk fel, amíg napjainkban már alig tudjuk befogadni és ellátni ezeket? Úgy tűnhet, hogy kevés az idő, és szeretnénk, ha több lenne belőle, hogy találjunk magunknak még egy kicsit. Ám amikor sokan közülünk végre megtalálják a lehetőséget a pihenésre, az első dolog, amit keresnek, az, hogy valamit csináljanak. Gyakran nem vagyunk túl jók a csak „létezésben” lenni, és ez rossz hír idegrendszerünkre és a mindennapi stresszes helyzeteink kezelésére.

Gondoljon arra, amikor utoljára megengedte magának, hogy „csak úgy legyen” – egy olyan pillanatra, amely minden feladat és figyelemelterelés nélkül zajlott. Nem kellett azon gondolkodnia hogy a „teendők” listáját elkészítse, nem görgette a híreket és a közösségi médiát a telefonján. Csak úgy volt, a gondolataiban, a fantáziában elmélázva.

Sokan hajlamosak vagyunk ezt egyfajta elvesztegetett időnek tekinteni. Bűnös gondolatokkal jár, mint például „annyi a tennivaló, és itt céltalanul álmodozom”.

Még akkor is, ha úgy döntünk, hogy időt szánunk magunkra, gyakran beleesünk a „csinálás” csapdájába – bepattanunk az autóba, és átszáguldunk a városon egy jógaórára, vagy vásárolni, sétálunk vagy futunk, miközben az egész időt a tevékenységeinkre összpontosítunk és azon töprengünk közben: Mit kell majd tenni/csinálni/befejezni/megoldani utána? Ily módon az öngondoskodás egy újabb kipipálandó feladattá, gyakorlattá válik.

Egy egyszerű módja annak, hogy észrevegye a különbséget a „csinálás” és a „létezés” mód között, ha figyelembe veszi például a lábait. Mit érez irántuk? Tetszenek, vagy változtatna rajtuk? Hol voltak már ezek a lábak? Hová szeretné elvinni őket? (Csak egyszerűen gondoljon a lábaira.) Mindezek a gondolatok a következőket is előhozhatják - "Nem szeretem a lábam, és most, hogy megemlítette, nem gondolok sokat a lábaimra, vagyis soha nem jutnak eszembe." vagy "Szeretnék többet utazni, de jelenleg kevés a pénz most erre. "

Most figyelje meg, hogyan érzi magát a lába most, ebben a pillanatban. Vigye figyelmének fókuszát a fejéről és a gondolatairól le a bőrre, az izmokra, szalagokra, inakra és a csontokra, és vegye észre az érzetek ott, a lábában. Képzelje el, ahogy a vér átfut a lábain. Figyelje meg az érintkezést a talpa és az alatta lévő talaj között – milyen a textúra, a hőmérséklet, minden ujja a földet érinti, stb. Képzelje el, hogy elengedi a lábaiban lévő tartást, és tényleg engedi, hogy azok belesüllyedjenek abba a szőnyegbe, és csak lazán pihennek a talajon. (A legjobb mód ennek kipróbálására a mezítláb a parkban gyakorlat.)

Ha itt felismeri a tapasztalatok közötti különbséget, akkor érzi a különbséget is. Idegrendszerünk is ennek megfelelően reagál. Ne feledje, hogy az agynak ez a küzdj vagy menekülj része csak azt tudja értelmezni, hogy „biztonságban” vagy „veszélyben” van-e. Az állandó késztetés a „tevésre, cselekvésre” – a körülöttünk lévő világ megváltoztatására – azt mondja ennek az agyi rendszernek, hogy valami nem stimmel ezzel a világgal és muszáj valamit csinálni! Nehezen birkózik meg az elme a bizonytalansággal, a kiismerhetetlen jövővel.

Hasonlít ez ahhoz, amikor egy fazék vizet felteszünk nagy lánggal a gáztűzhelyre forrni, viszont a húsleves alatt lassú tűzre állítjuk. Leegyszerűsítve: amikor „csinálást” érzünk, akkor a szorongásunkat tápláljuk – az élénk narancssárga gázláng (vízforralás). Amikor hagyjuk magunkat csak a "létezés" állapotában, akkor az talán a lassú kékfényű gázláng.

Joachim Bauer Az élet értelméről (V. E. Frankl) című könyv előszavában a következőket írja:

„Korunk ismérve, hogy –rohanó életformánkból adódóan – sokaknak nincs alkalma találkozni önmagával, vagy adott esetben tudatosan kerüli ezeket az alkalmakat, hiszen állandóan valami másra terelődik a figyelme. Miért? Mert az önmagunkkal való találkozás kellemetlen érzésekkel járhat, sőt talán egyenesen elviselhetetlen lenne.”

Semmiképpen nem állítjuk, hogy a cselekvési mód szükségszerűen problémákat okozna – nem erről van szó. Csak akkor merülhetnek fel problémák, ha a „tevés” és a „létezés” mérlege valamelyik irányba jelentősen, és hosszabb időre átbillen.

Azok az emberek, akik állandóan csinálnak valamit, jönnek-mennek, intézkednek, és egyetlen percet sem engednek meg maguknak, hogy csendben, önmagukkal legyenek, valójában nem engednek időt a „mentális emésztésre”. Erre hívja fel a figyelmet F. Várkonyi Zsuzsa is a Sors és Sérülés című könyvében, hogy meg kell teremteni magunknak azt az időt (Magán-idő), amikor éber állapotban át tudjuk gondolni mindazt, ami történik velünk, vagyis legyen időnk megemészteni, mindazt a sok élményt, ami bennünk kavarog. Fontos tehát tisztázni, hogy a „létezés” mód nem egy speciális létállapot, amiben nincs cselekvés.

Ha a fentiek alapján úgy tűnik, hogy inkább a „csinálás” módban van legtöbbször és úgy érzi, szeretne ezen változtatni és megállni néha és élvezni a „létezés” állapotát, akkor kezdésként, az első lépések lehetnek ehhez a rövid és rendszeresen végzett napi légzőgyakorlatok, vagy kipróbálhatja, hogy milyen érzés akár csak 1 órára is olyat csinálnia, amit élvez és relaxálja.

 

 

Felhasznált irodalom:

Goleman: Fókusz (2013)

V.E. Frankl: Az élet értelméről (2019)

F.Várkonyi Zs: Sors és sérülés (2011)

Segal: The Difference Between “Being” and “Doing”. (2016) https://www.mindful.org/difference-between-being-and-doing/

 

Nincsenek hozzászólások.

Hagyj üzenetet