Ahhoz, hogy egy rendkívüli életet élhessünk, az érzelmeink mesterének kell(ene) lennünk, nem pedig a szolgájának. Élhetünk úgy is, hogy az eseményekre reagálunk – és hagyjuk, hogy az érzelmeink vezessenek bennünket-, vagy a körülményeket kontrolláljuk, és az helyzetértékelésünk alapján döntjük el, hogyan válaszolunk, reagálunk.
A következő 5 pontban felsorolt lépések kiindulópontot adhatnak, hogy ezt gyakorolhassuk:
-
Lépés: Tudatosság kiépítése
Az első lépés, hogy felismerjük, mit és hogyan éreztünk - eddig ez teljesen automatikus volt. Habár, a viselkedés korántsem automatikus. Inkább tudható be annak, hogy a viselkedésünk (és amit azt követően teszünk), az mind azoknak a vélekedéseknek az eredménye, ahogyan eddig gondolkodtunk. Mivel ezeket a hiedelmeket magunk építettük fel, megvan a lehetőségünk – és valahol a felelősségünk is-, hogy újragondoljuk és alakítsuk ezeken.
-
Lépés: Adjunk ezeknek nevet
Nevezzük el a már felismert viselkedést, amit valamelyik hiedelmünk által alakítottunk ki. Például, állunk az autóval a piros lámpánál és a mögöttünk lévő ránk dudál. Először is mérgesek, idegesek leszünk, és már arról is fantáziálhatunk, hogy mit csinálnánk azzal az emberrel, de legalább is mit mondanánk neki. Lehet, hogy visszadudálunk, vagy ami még rosszabb, engedjünk, hogy megelőzzön, és utána szorosan rátapadnánk, csak hogy jól megmutassuk neki.
Milyen hiedelem vezeti ilyenkor a gondolkodásunkat?
Lehet, hogy „Minden ember, aki erőszakos, az rossz” vagy „Nincs mentség ilyen durva viselkedésre.” Bármi legyen is, ami miatt esetleg ezek a gondolatok eszünkbe jutnak, az olyasvalami, amit éveken keresztül építettünk be a gondolkodásmódunkba. És mindez annyira régóta velünk van, hogy emiatt teljesen nyilvánvalónak és vitathatatlannak gondoljuk, és úgy véljük, hogy a világ így működik.
-
Lépés: Nézzük meg mi történik a testünkben
Mi történik ilyenkor testi szinten? Amikor arra gondolunk, hogy „Nincs mentség ilyen durva viselkedésre” és találkozunk egy ilyen emberrel, akkor mit érzünk, esetleg nyomást a mellkasunkban, kiszárad a torkunk, elvörösödünk, összeugrik a gyomrunk?
Ha nem figyelünk arra, hogy testi szinten is milyen változások zajlanak bennünk, akkor felejtsük is el, hogy az életünk „rendezői” lehetünk. A testünk üzen az agyunknak, hogy mire fókuszáljon: a kiszáradt torok, a nyomás a mellkasunkban azt üzenheti, hogy készüljünk valamire, ami fenyeget bennünket. A fiziológiánk „szól” az agyunknak, hogy mit is kéne tenni. Tehát, érdemes mindkettőre figyelnünk, a testi jelekre és a viselkedésünkre is, felfedezni, hogy mi zajlik éppen most bennünk. Amikor ez megtörténik, vissza tudunk állni a saját egyensúlyi szintünkre.
-
Lépés: Legyünk szkeptikusak!
Valóban jogos, amit most gondolunk? Tegyük fel a kérdést – őszintén! „Tényleg bunkó akart lenni a mögöttünk lévő?” Lehet, hogy hosszabbat dudált, mint amit valójában szeretett volna, lehet, hogy valaki másra dudált és nem is ránk. Ha feltesszük ezeket a kérdéseket, lehet, hogy máris másként látjuk a helyzetet.
Ha felfedezzük, hogy a gondolkodásunkban hol a csapda, azt is megtehetjük, hogy megvizsgáljuk, honnan eredhet ez az azonnali gondolat.
Ez az a pont, ahol a legtöbb ember elakad. Miért is? Mert, amikor arra kérünk valakit, hogy gondoljon bele abba, hogy honnan ered ez a fajta gondolkodása, az emberek erre általában ellenállnak és védekezni kezdenek. És, ez érthető is. Bosszantónak, sértőnek és akár támadásnak is tűnhet valaki számára, ha arra kérjük, hogy értse meg az általa durvának minősített viselkedés hátterét. Kényelmetlen érzés, amikor azt akarjuk felidézni, hogy miért is voltunk bosszúsak (hiszen akkor azt mi jogosnak gondoltuk). Itt nem az a kérés, hogy letagadjuk az igazságot, hogy igenis vannak durva emberek, hanem inkább az, hogy megtaláljuk magunkban, hogy miért gondoltuk azt, amit.
-
Lépés: Gyakorlás
Ahhoz, hogy bármit elsajátítsunk gyakorolnunk kell a fegyelmet is. A 20. század első felében a tudósok azt feltételezték, hogy az agyi struktúrák gyermekkorban és serdülőkorban fejlődnek ki, majd felnőttkorban mindez már rögzült.
Az 1970-es évek körül kezdték vizsgálni a kutatók, hogy az agy különböző részei folyamatosan változnak, a későbbi életszakaszokban is a környezetnek és a viselkedésnek köszönhetően. Donal Hebb fogalmazta meg ennek a jelenségnek a lényegét: „az együtt tüzelő neuronok, egymáshoz is kapcsolódnak”.
Alapvetően ezzel Hebb a neuroplaszticitást írta le, azt az elgondolást, hogy az ismétlődő neurális aktivitás erősíti a kapcsolatot a neuronok között időről időre. Ami még forradalmi volt ebben az, hogy a megerősödött kapcsolatok nagyobb valószínűséggel fognak megjelenni az ebből eredő viselkedésben. A ’70-es évek óta felhalmozódó bizonyítékok nagymértékben azt mutatják, hogy a gyakorlás során az új viselkedés megszokottabbá válik, mert ezt már az új és megerősített idegi struktúrák támogatják.
Minél többször teszünk fel kérdéseket a viselkedésünkre és meggyőződéseinkre vonatkozóan, annál könnyebb lesz és megszokottabbá válik a kívánt viselkedésünk. Ennek gyakorlásával szó szerint egy új valóságot tapasztalunk meg. Cselekedni fogunk és nem reagálni, utólag. És ezzel együtt a viselkedésünk „mestereivé” válhatunk.
