Miért annyira fájdalmas egy házikedvenc elvesztése?
És miért indokolt a gyászfolyamat egy állat elvesztésekor is?
„Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik.” — Anatole France
Egy házikedvencet tartó ember számára a legnagyobb félelem a „szeretett társ” elvesztése. Azok, akik már megtapasztalták ezt a veszteséget, tudják, hogy ez egy szívszaggató állapot. Akinek volt már vagy most is van házikedvence az ilyen esetekben könnyebben megérti egy gyászoló gazdi intenzív fájdalmát és ürességérzését. Igazából nincs helyes útja-módja annak, hogyan gyászolnak a gazdik és hogyan mennek végig a gyászfolyamaton, hiszen mindenkinek más kapcsolat van a házikedvencével.
Több ember életében a házikedvenc egy gyereket, testvért, a legjobb barátot vagy egy tartós kapcsolatot is jelképezhet. A kutyák és a macskák –általában 13-15 évet élnek – és ez az idő pont elegendő arra, hogy teljesen, szerves része legyen az életünknek. A család és a mindennapi élet részévé válnak, szinte családtagokká lesznek. Sokszor a reggeli rutin sem az igazi, ha nincs meg benne a megszokott kutyasétáltatás és közös játék, vagy a cicához való odabújás, dorombolásának meghallgatása munkába indulás előtt.
A házikedvencek halála valóban traumatikus élmény, és nagy ürességet okozhat a szívünkben és az életünkben - összehasonlítva egy közeli családtag vagy barát elvesztésével. Mi, emberként, a gondolatainkat, az érzelmeinket házikedvenceinkre vetítjük ki: Az állatokban látjuk magunkat (ez az emberek antropomorfizáló hajlama).
A gyász jelentősége egy házikedvenc elvesztésekor
Egy házikedvenc valóban egy ajándék, aki megváltoztathat mindent, és leírhatatlan boldogságot és hálát hozhat bárki életébe. A házikedvencek felelősséget, türelmet, kedvességet, fegyelmet, játékosságot és, ami a legfontosabb, feltétel nélküli szeretetet tanítanak nekünk. Még akkor is, ha a kutya megrágja a kanapét, megkarcolja az ajtót, és sikerül minden zoknit elrejtenie, vagy a cica kirojtozza a szőnyeget; a gazdik ilyenkor is kitalálnak valamilyen megoldást arra hogyan osszák meg otthonukat négylábú társaikkal.
A gyász nagyon egyéni élmény. Egyesek a házikedvencek elvesztését követően bánatot, szomorúságot élnek meg, és különböző érzések jönnek elő. Néhányan úgy találják, hogy gyászuk ciklikusabb, hullámokban jön. A mélypontok valószínűleg mélyebbek és hosszabbak lesznek az elején, majd fokozatosan rövidebbek és kevésbé intenzívek. Mégis a veszteség után néhány évvel is egy hasonló házikedvenc látványa, vagy egy hang, vagy egy különleges évforduló olyan emlékeket idézhet elő, amik ismét felszínre hozhatják a veszteség miatt érzett szomorúságot.
A gyász állomásai
Azok az emberek, akiknek nem voltak kis házikedvenceik, nem igazán értik ezt a fajta veszteség-érzést, és megesik, hogy nem érezik valósnak a gyászoló gazdi érzéseit. Teljesen normális és természetes, ha a gazdik ilyenkor szomorúak, elkeseredettek, vigasztalhatatlanok. Általános az a vélemény, hogy kutyája vagy macskája még mindig lehet az embernek, bármikor. Azonban sok gazdi hűtlennek érzi magát, ha úgy dönt, hogy új háziállatot fogad be.
Elisabeth Kübler-Ross a Halál és haldoklás című könyvében a gyász öt szakaszát azonosította: tagadás, düh, alkudozás, depresszió és elfogadás. Nem mindenkinél jelennek meg ezek a stációk, néha a harag lép fel előbb, vagy a tagadás harmadikként. Ez mind nem számít, hiszen minden ember gyásza más és egyedi.
A tagadás a gyászfolyamat normális része. Ami ilyenkor fontos, hogy arra figyeljünk, hogy nem tagadjuk el magunktól a fájdalmas üresség érzését. Hagyjunk magunknak időt és teret, hogy a bánatot és a fájdalmat kifejezhessük, olyan módon, ami számunkra a legmegfelelőbb.
A harag, a düh szintén normális érzés a gyászban. A házikedvencek gazdijai gyakran mérgesek, amiért és ahogyan elvesztették szeretett kedvencüket. Esetleg egy szörnyű baleset volt? Vagy egy gyógyíthatatlan betegség vagy fertőzés?
A depresszió vagy a szomorúság egy másik szakasz a Kübler-Ross modellben, és sokak számára a leghosszabb. Vannak, akik mindig hordoznak egy kis szomorúságot magukban szeretett házikedvencük elvesztése miatt. A szomorúság, a sokk és a magányosság érzése normális reakció a szeretett házikedvenc elvesztésére. Ezek az érzések nem azt jelentik, hogy gyengék vagyunk, vagy azt, hogy az érzéseinket valahogy rosszul kezeljük. Ez csak azt jelenti, hogy gyászolunk, és emiatt nem kell szégyenkeznünk.
Az elfogadás az utolsó szakasz, és itt, a veszteség elfogadása nem jelenti az emlékek elfelejtését. Ebben a szakaszban azt érezheti a gazdi, hogy élete újra normálissá válik, és megfontolhatja egy másik háziállat örökbefogadását.
Ha nem figyelünk a fájdalmunkra, vagy megakadályozzuk annak megélését, akkor ez hosszú távon csak ront a helyzeten. Az igazi elfogadáshoz szembe kell néznünk a gyászunkkal, és aktívan foglalkoznunk kell azzal. Sokat segíthet, ha megírjuk érzéseinket, és beszélünk házikedvencünkről másokkal, akik együttérzőek és megértőek velünk.
A gyász folyamata csak fokozatosan megy végbe. Nem kényszeríthető vagy siettethető - és nincs „normális” ütemterv a gyászolásra. Egyesek hetek vagy hónapok után már jobban érezhetik magukat. Mások számára a gyász folyamatát években mérik. Bármi legyen is a tapasztalat, fontos, hogy türelemmel legyünk magunkkal szemben, és hagyjuk, hogy a folyamat természetesen végbemenjen.
Mindenki másképp gyászol
A gyásznak nincs idővonala és nincsenek egzakt módon meghatározható határai, hiszen egyedi. Mindenkit másként és eltérő ideig érint. A bánat szintje függ a gazdi életkorától és személyiségétől, a házikedvenc életkorától és annak „személyiségétől”, a házikedvenc halálának körülményeitől, valamint a gazdi és az állat közötti kapcsolattól, a kötődéstől.
Gyakran az egyedül élő embereknek hosszabb ideig tart a gyászfolyamat, mert társuk fontos szerepet játszott az életükben, azaz valóban Ő volt a társ.
Ha nemrégiben veszített el egy házikedvencet, próbáljon emlékezni társára úgy, hogy életben tartja a kettejük között kialakult kötődést. Lehet egy fényképet bekereteztetni, egy olyat, amin mindketten ott vannak, esetleg ültessen egy fát kis kedvence emlékére, vagy készítsen egy szimbolikus sírkövet.
A szeretett társ emlékeinek életben tartása lehet a legegészségesebb út a fájdalom átéléséhez.
